.jpg)
A politikai kutlúra a Németek szerint
LINKAJÁNLÓ
E honlapról: https://www.c3.hu/~szf/Szofi97/Sz97-03/Sz97-03-Area-2.htm
Részlet: Oskar W. Gabriel
Politikai beállítódás és politikai kultúra
1. Politikai tradíciók és politikai kultúra
Az általános nyelvhasználat „Európán” nem csupán földrajzi egységet ért, hanem azt a kulturális térséget is, melyre főként a kereszténység, a polgári-liberális felvilágosodás és a demokratikus szocializmus értékei nyomták rá bélyegüket (vö. mások mellett Reichel 1984: 1. skk. o.). Az újkor kezdete óta végbement politikai, társadalmi, gazdasági változásokkal és válságokkal kapcsolatos, az összes európai államra tipikusan jellemző tapasztalatokban további egységteremtő mozzanat rejlik. Nem utolsósorban a közös történelemből és kultúrából adódnak az Európai Közösség államai közötti megfelelések a politikai és gazdasági struktúrákban. Ugyanakkor e megfelelésekkel markáns különbségek is szembeállíthatók, amelyek a közös európai politikai kultúráról szőtt elképzeléseket problematikusként tüntetik fel. E különbségekhez olyan jelenségek tartoznak, mint az Európai Közösség északi és déli részei közti jóléti szintkülönbség, valamint a tradíciókban gazdag, berendezkedett demokráciák együttélése olyan országokkal, amelyekben a liberális demokrácia csak az utóbbi húsz évben jutott érvényre.
Nemzeti sajátosságokra már a nyugati demokráciák politikai kultúrájára vonatkozó első összehasonlító elemzésben is történtek utalások. „Comparative Political Systems” c. tanulmányában (1956) Almond az Európai Közösség magját képező országok (Németország, Franciaország és Olaszország) politikai kultúráját meghasonlottként és ideologikusként jellemezte, és az anglo-amerikai demokráciák homogén-szekularizált, kompromisszumokra kész és pragmatikus kultúráját állította vele szembe. Az európai kontinensen érvényesülő kulturális feltételek kritikus megítélése alól a szerző csak Svájcot, a Benelux-államokat, valamint a skandináviai országokat vonta ki, mely országok politikai kultúráját az anglo-amerikai és a kontinentális modell keverékeként írta le (vö. még: Almond és Verba 1965: 6. sk. o.). Az Európai Közösség kialakításának, azaz az európai államok gazdasági összefonódása intenzívebbé válásának, a lakosság fokozódó mobilitásának, valamint az egész Nyugat-Európát átfogó tömegkommunikációs rendszer kifejlődésének láttán értelmes vállalkozásnak tűnik, hogy a háború utáni első évtizedből származó adatok aktualitását megvizsgáljuk és – az immár jelentős mértékben feljavított adatbázis segítségével – empirikus elemzés alá vessük az Európai Közösség országaiban élő polgárok jelenlegi viszonyait.
2. Politikai beállítódások és politikai kultúra – e fogalmak és politikatudományos jelentőségük tisztázása
2.1. A „politikai beállítódások” és a „politikai kultúra” fogalma
Bár a politika szubjektív aspektusai iránti érdeklődés egészen az antikvitásig nyúlik vissza (vö.: Almond 1980), a politikai beállítódások és az alapjukul szolgáló kultúrák rendszeres, elmélettől vezérelt empirikus elemzése csak a második világháború után kezdődött el. Az új kutatási ág meggyökeresedése azonban nem kapcsolódott össze a „politikai kultúra” fogalmának egységes értelmezésével. Inkább az történt, hogy a „politikai beállítódások” és a „politikai kultúra” fogalmai, melyeket az első tanulmányok egyértelműen definiáltak, növekvő mértékű elterjedésük nyomán elszakadtak eredeti elméleti összefüggésüktől, és meglehetős önkényességgel alkalmazták őket. Ráadásul még a megfelelő kutatási stratégia tekintetében sem uralkodik közmegegyezés. Ezért aztán a „politikai kultúra” tárgyával való foglalatosság kifejezetten egyenetlen és diffúz maradt (vö. a versengő kezdeményezések alapos áttekintését Patricknél, 1984).
Az Almond és Verba (1965) által képviselt tradíciót követve a jelen tanulmány elméleti alapfogalomként használja a beállítódás fogalmát. Beállítódáson olyan tapasztalatok által szervezett szellemi hozzáállást értünk, amely befolyásolja egy személy bármely objektummal vagy szituációval kapcsolatos reakcióját. A politikai beállítódások politikai tényállásokra való vonatkozásuk révén különböztethetők meg más orientációktól. Az individuális beállítódás rendszerének struktúrájával kapcsolatosan a pszichológiában egy e helyütt tovább nem részletezhető vita bontakozott ki. A bennünket foglalkoztató célkitűzés keretei között elegendő csupán annyit leszögezni, hogy modern társadalmakban minden individuum olyan beállítódásokat alakít ki a politikával kapcsolatban, amelyek az individuális orientációs rendszer más aspektusaival, így pl. a vallási meggyőződésekkel vagy a gazdasági érdekekkel összefüggésben állnak.
Ezen az alapon definiálta Almond és Verba (1965: 13) a nemzeti politikai kultúra fogalmát mint „a politikai objektumokkal kapcsolatos orientációs mintáknak az egy nemzethez tartozók közötti különös eloszlását”. Eszerint a szerzők a politikai beállítódásokat individuumok tulajdonságainak tekintették, ezzel szemben a politikai kultúrát kollektívumok, elsősorban államok vagy nemzetek ismérveiként. Egy nemzet politikai kultúrája polgárai individuális beállítódásainak eloszlásából adódik. Ezek jellegéről az empirikus kutatások – elsősorban a kérdőíves felmérések – adnak felvilágosítást.
2.2. A politikai-kulturális adatok jelentősége a rendszerek összehasonlításában
Az első idevágó vizsgálatok középpontjában annak kutatása állott, hogy hogyan függ össze egy ország politikai kultúrája és a demokratikus rend stabilitása. Ez a kutatási érdeklődés a két háború közötti azon tapasztalatokból adódott, melyek szerint önmagában sem egy demokratikus alkotmány, sem magasfokú társadalmi-gazdasági fejlettségi szint nem szavatolja a demokrácia fennmaradását. Főként Anglia és Németország újabb politikai fejlődésének összehasonlítása nyomán vált világossá a kulturális tényezők jelentősége a demokratikus rend létrejötte és túlélési képessége tekintetében. Miközben a 20. század kezdetén mindkét állam a társadalmi-gazdasági fejlődés magas fokán állott, működő jogállammal és teljesítőképes bürokráciával, addig politikai kultúrájukban jelentősen különböztek egymástól. Míg Angliában az alattvalói orientációk és a participatív beállítódások lépésről lépésre modern állampolgári kultúrává olvadtak össze, addig Németország az alattvalói kultúra prototípusát képviselte. Mivel ezek az orientációs minták a császárság kora után sem tűntek el, a weimari alkotmány demokratikus elvei és struktúrái ellentmondásba kerültek az uralkodó politikai kultúrával. Az empirikus demokrácia-kutatás a Weimari Köztársaság tekintélyelvű, meghasonlott politikai kultúrájában fedte fel az első német demokrácia bukásának és a nemzetiszocializmus sikerének döntő okát (Almond és Verba 1965: 5. skk. o.).
Ezek a tapasztalatok tették szükségszerűvé, hogy az empirikus demokráciakutatás az intézményi és a társadalmi-gazdasági tényezők mellett kulturális adatokat is bevonjon a vizsgálódás homlokterébe. Korábban megfogalmazott magyarázatkísérletek továbbfejlesztésének tudható be, hogy azóta a társadalmi-gazdasági fejlettség szintjének magas foka a demokratikus struktúrák kialakulásának és fennmaradásának fontos, de nem elégséges előfeltételének számít. A demokratikus rend fennmaradásának hosszú távon is kedvező előfeltételei csak akkor adottak, ha a fentiekhez még demokratikus politikai kultúra is járul. Eközben a demokratikus politikai kultúra tekintetében tipikus beállítódások nem utolsósorban a tömeges jólétből, a lakosság magasfokú képzettségéből és a hatékony tömegkommunikációs rendszerből erednek. A modern társadalomnak ezek a vívmányai hozzájárulnak a politikai feszültségek leépítéséhez, valamint a demokratikus értékek és normák elterjedéséhez a társadalomban. Ezen túlmenően a szülői házban és a baráti csoportokban végbemenő szocializációs folyamatok befolyásolják a politikai értékek és normák továbbadását. A szakirodalom a politikai kultúrát egy ország történelme, társadalomszerkezete és politikai intézményei közötti jelentős közvetítő tényezőnek tekinti (Lipset 1981; Inglehart 1990: 15. skk. o.).
2.3 A politikai kultúra dimenziói
Amint azt a politikai kultúrának a politikai beállítódások eloszlásaként való meghatározása is mutatja, minden politikai kultúra bizonyos fokig heterogén. Ugyanakkor nem minden beállítódásbeli különbség azonos jelentőségű a politikai rendszer működése szempontjából. Easton (1979: 190. skk. o.) kulcsfontosságú funkciót tulajdonít a politikai rezsimhez és a politikai közösséghez fűződő beállítódásoknak (fogalmilag ugyan eltérően, de magát a dolgot illetően hasonlóan vélekedik Almond és Verba [1965: 14., 192.; v.ö. még: Almond 1980: 28). A szerző a „politikai rezsim” fogalma alá sorolja be az intézményes rend alapvető ismérveit, azaz az alapjogok szavatolását, a népszuverenitást, a hatalmi ágak szétválasztását és a jogállamiság elvét. Ezek alapján azonosítható egy politikai rendszer demokratikusként, és határolható el a tekintélyelvű és totalitariánus rezsimektől. Emellett a politikai közösség mint az az egység, amelyhez tartozónak érzik magukat az individuumok, és amellyel szemben lojálisak, jelentős funkciót tölt be a rendszer fenntartásában. Modern társadalmakban rendszerint a nemzet veszi át ezt a szerepet, megtörténhet viszont, hogy egy szűkebben meghatározható territoriális vagy etnikai csoport. Almond és Verba, valamint Easton a politikai rezsimre és a politikai közösségre irányuló pozitív beállítódások egy minimális mértékét megkerülhetetlen követelménynek tekintik a rendszer fenntartásához, anélkül azonban, hogy pontosabban meghatároznák a rendszer támogatottságának szükséges mértékét.
Az orientációk egy másik komplexuma a politika output-szempontjaira, azaz a kötelező erejű politikai döntésekkel foglalkozó cselekvésekre, intézményekre és cselekvőkre irányul. Nyugati demokráciákban ezeket a feladatokat mindenekelőtt a kormányzat, a közigazgatás, a bíróságok és a hadsereg vállalja fel. Ez nem zárja ki ugyanakkor, hogy ezek a szervezetek még további funkciókat is ellássanak, illetve hogy azok a szervezetek és aktorok, amelyeknek, illetve akiknek a funkciói nem elsődlegesen az output-tartományba esnek, így például a politikai pártok, részt vegyenek a kötelező érvényű politika kidolgozásában és végrehajtásában.
Politikai célkitűzéseikkel és intézkedéseikkel a döntéshozók gyakran azokra a társadalomból eredő követelésekre reagálnak, amelyekkel konfrontálódnak. Easton (1979: 37. skk. o.) a környezetből eredő impulzusokat a politikainput-oldalaként jellemzi és követelésekre, ill. támogatásokra osztja fel őket. Ezen a területen is vannak speciális szervezetek és eljárások, amelyek segítségével mozgósítható valamely politikai támogatás, és megfogalmazhatók követelések. Az ötvenes években Almond és Verba (1965) éppen a politikai kultúra ezen aspektusában óriási különbségeket állapított meg az anglo-amerikai demokráciák és a kontinentális Európa államai között.
A nyugati demokráciák politikai kultúrájának Almond és Verba (1965: 16. skk. o.) általi leírása a beállítódások objektumai közti megkülönböztetéssel kialakított tipológián alapult. Mivel a szakirodalom kimerítően tárgyalta megfontolásaikat (vö.: Gabriel 1986: 28. skk. o.), e helyütt elegendő, ha néhány rövid megjegyzést fűzünk az egyes kultúra-típusokhoz. A modernség előtti politikai rendszernek megfeleltethető típust Almond és Verba parokiális politikai kultúrának nevezi. E kultúra keretei között a politika nem önálló cselekvési tartomány a lakosság életében. Ez érvényes a politikai rezsimre és a politikai közösségre, azaz a politikai rendszer regulatív és participatórikus komponensére egyaránt. A társadalom előrehaladó modernizációja nyomán a parokiális kultúra alattvalói kultúrává alakul át, amelyben a lakosság pozitív viszonyt alakít ki a politikához mint a teljesítmény és a rend tényezőjéhez, és érzelmileg azonosul a politikai rezsimmel és a politikai közösséggel. Az újkor kezdetétől a 19. század végéig a legtöbb európai állam ezen a fejlődési fokon állott. A politikai struktúrák demokratizálódásával, különösképpen a demokratikus választójog bevezetésével végül létrejött a participatív politikai kultúra, amely az alattvalói kultúra minden tulajdonságát felmutatja, kiegészülve a polgároknak a politika participatív aspektusaihoz való pozitív viszonyulásával. A politikai kultúrának ez a típusa képezi a demokratikus rend alapját.
A politikai rendszer stabilitásának szempontjából nemcsak az a fontos, hogy az állampolgári kultúra tekintetében tipikus beállítódások mennyire elterjedtek a lakosság körében, hanem az is, hogy vajon a politikai orientációk uralkodó mintája minden fontos társadalmi részcsoportban megtalálható-e. A homogén politikai kultúrákban nincs szoros összefüggés a politikai beállítódások és hordozóik szociális eredete, illetve társadalmi értékorientációi között. Főként a politikai rezsimmel és a politikai közösséggel kapcsolatos beállítódások viszonylag függetlenek az efféle ismérvektől. Ezzel szemben a fragmentált politikai kultúrák a szociális rétegek, nemzedékek vagy politikai pártok közt húzódó határok mentén ellenséges táborokra esnek szét, amelyeknek a politikai rezsimhez és a politikai közösséghez fűződő viszonya korántsem jellemezhető diffúz támogatásként. A politikai kultúra homogenitása kedvez a rendszer stabilitásának, míg szubkultúrákká történő szétforgácsolódása veszélyezteti azt.
Tanulmányunk itt következő részei az Európai Közösség politikai kultúrája legfontosabb ismérveinek összehasonlító empirikus elemzését tartalmazzák. Az Almond és Verba által kidolgozott kiindulópont alapján először a politikának a lakosság életében játszott szerepével foglalkozunk. Ezt a rendszer-orientációk, valamint a politika regulatív és participatív aspektusaival kapcsolatos beállítódások elemzése követi. Ezen elemzések alapján végezetül a tizenkét állam politikai kultúrájának homogenitását, valamint a demokratikus állampolgári kultúra modelljéhez való közelítését vizsgáljuk meg.
3. A lakosság részvétele a politikában
A lakosság bevonása a politikába mind a normatív demokráciaelméletben, mind pedig az empirikus beállítódás-kutatásban a demokratikus, alkotmányos politikai rendszer legfontosabb ismérvének számít. E megfontolások középpontjában a politikailag érdeklődő, informált és tettrekész állampolgár példaképe áll, aki a politika vezető csoportjaival kialakított érintkezése során öntudatosan képviseli elképzeléseit, és őrködik ezek figyelembevételén. Dalton (1988: 13) szerint a demokrácia számos teoretikusa azt a nézetet képviseli, miszerint a demokrácia csak akkor működik, ha az állampolgárokat erőteljes politikai érdeklődés, az informáltság magas foka és kifinomult ítélőképesség jellemzi. Ehhez kapcsolódva Van Deth (1990) kulcsszerepet tulajdonít a politikai érdeklődésnek. Felfogása szerint csak azok a személyek eléggé motiváltak arra, hogy politikailag informálódjanak és tevékenyen bekapcsolódjanak a politikába, akik legalább minimális mértékű érdeklődést tanúsítanak politikai folyamatok iránt. Ezen túlmenően több empirikus kutatásból kiderült, hogy a politika iránt érdeklődő személyek átlag feletti mértékben jól strukturált, önmagában viszonylag összeegyeztethető politikai beállítódásokkal rendelkeznek (vö.: Van Deth 1990: 276. sk. o.).